E R D Ő F Ü R D Ő Z É S
Mind a mai napig elvarázsol az erdő gyönyörűsége. Gyerekkoromban ösztönösen éreztem, hogy jó nekem ott. Sokat voltam a természetben, ültem a nagy fűben és néztem a virágokat, a bogarakat, madarakat, játszottam a lombok között beszűrődő csinytalan árnyékokkal, éreztem a finom szellőt...
Csak úgy jelen voltam, testemmel-lelkemmel benne az erdő csendesen lüktető életében - mindeközben kapcsolatban és egységben önmagammal. Szerettem nagyon ezt az állapotot. Akkor ezt még nem tudtam, hogy ez egy japán módszer és mára neve is van: "erdőfürdőzés" (sinrin-joku). 
Tudományos kutatások bizonyítják a szervezetre gyakorolt számtalan pozitív élettani hatását: csökkenti a stresszt, a vérnyomást, a depressziót, növeli az energiaszintet, erősíti az immunrendszert, segíti az alvást. Lélektani hatása is intenzív: intuícióink erősödnek, növeli az életerőt, a belső békét, nyugalmat, boldogságérzést, a letisztult gondolkodást, az önmagunkhoz kapcsolódást. 
Mindössze "csak" erdőre van szükség! 
Itt a nyár! Menjünk ki az erdőbe, fürdőzzünk meg benne! Írjatok, mit tapasztaltatok!

/facebook.com/eletlat, facebook.com/artedines, instagram.com/artedines

Karácsony közeledtével párhuzamosan növekedik a kísértés, hogy őrült vásárlási lázban vadásszunk újabb és újabb ajándéktárgyakat az ünnepi promóciók végtelen labirintusában. Kapkodunk, feszültek vagyunk, erőlködve ötletelünk és rohanunk...Miért is? Tandori Dezső: Horror című verse jut az eszembe:
"akkor inkább 
el 
gat-getek 
Rémületemben"

El "gat-getünk". Sietünk, elfoglaltak vagyunk, pótcselekszünk bármi áron. Hiszen a lassításban, a csendben meghallhatjuk lelkünk szelíd hangját, valódi vágyát, mély szomját, amit tárgyak nem csillapítanak. 
Lehet, hogy a tárgyi ajándékok helyett, v. az ismét közös wellness hétvégében arra vágyunk, hogy lelkünk ismét összeérjen? 
mint valamikor mikor elindultunk közös utunkon?, 
mikor kifejeztük, hogy milyen értékes és különleges vagy a számomra?, 
mikor mertünk percekig csendben lenni - együtt..., 
mikor kimondtuk "szeretlek". 

Lehet, hogy kockázatos lassítani és meglátni valóságunkat, hogy már nehéz megnyitnom szívemet Neked, hogy vajon a csendünkben űr lakozik-e? és inkább töltsük ki "gat-getésekkel", ahelyett, hogy beleüljünk ebbe a csendbe és szembesüljünk azzal amit tartalmaz, beszéljünk róla, felvállaljuk, hogy most így vagyunk, őszintén...és máris könnyebb kicsit, mert valódian találkoztunk, nem elkerülve a lényeget. Melegedtünk így kicsit.

Advent van, várakozás az új születésére. Teret engedhetünk a csendnek. 
Lehet, hogy szerettünk arra vágyna, hogy meghitt pillanatokat kapjon ajándékba, ahol a szív megnyílik őszintén, legyen az nehéz v. épp könnyű.
/http://eletlatas.hu/, facebook.com/eletlat, grafika: facebook.com/artedines/ArteD'Ines/

Apró magvakból sarjadnak a legmagasabb, legpompázatosabb fák is! 
Olykor siettetnénk az időt, magunkat, az eredményességünket, az elért céljainkat...holott minden pont a maga legmegfelelőbb ütemében érleli termését.
Brazíliában jártamkor kedvenc dél-amerikai fám a brazil dió, paradió, vagy amazon mandula (Bertholletia excelsa) lett. Valamennyi növénytársánál sudárabb termetével a trópusi erdők igazi királya. Kb. 500 évébe kerül (becsülnek 1000 évet is (!) míg eléri 50-60 méteres magasságát és lombkoronájával a többi fa fölé magasodik.
Különleges és egyedi. Termést szinte kizárólag érintetlen őserdőkben hoznak. Nagyüzemi termesztése sehol sem sikerült, mivel hiányoznak a virágok beporzásához szükséges rovarok. Csak néhány erre a virágra specializálódott méhképes a beporzásra, melyeket a fán élő orchidea illata vonz a fához. Termésének vastag héját csak egy őserdei rágcsáló, az aguti képes feltörni  A magokat a mókushoz hasonlóan elraktározza, és a rejtekhelyeket
gyakran elfelejti. Ezekből az őserdőben elszórt raktárokból kelnek ki az új fák...és még sorolhatnám tovább...
Mennyi idő, türelem, "véletlenek" egybeesése szükséges míg a kis magból ily gyönyörűséges fává növekednek. Egyedi útja, története van.
Így van ez velünk is. Sok-sok türelem, idő, apró "részlet" csodás összeállásából megszületünk, felnövünk önmagunkká, egyediekké különlegesekké, amilyenből nincs még egy az egész világon. Érdemes ezt olykor tudatosítani 

A fa termése egy nagy, vastag héjú, kókuszdióhoz hasonló tok. Nagyjából 15 cm átmérőjű, súlya
elérheti a 2 kilogrammot.. Machetevel is igen nehéz a külső maghéj megnyitása.

Sorakozó toktermések. Küzdöttünk a héjával keményen ;D

Itt valamelyeset látható, hogy a termésben hogyan helyezkednek el az ehető magok, mint a narancsgerezdek, Burkuk fás és kemény. Egy termésben 8-24 mag, dió található. A virágzás után 15 hónapra (!!!) van szükség a termések megéréséhez.

A paradió magja fehér színű, édeskés dióra és mandulára emlékeztető ízű. Nálunk a piacon is árulják aranyárban, talán most már érthető is, hogy miért...

Ha egy növény ennyire különlegesen csodálatos...akkor mennyivel inkább, mi emberek lettünk egyediek és megismételhetetlenek!

/facebook.com/eletlat, facebook.com/artedines, instagram.com/artedines/

Tanít bennünket a természet. A fák elengedik színes leveleiket, megtudnak válni öltözéküktől, ahhoz, hogy a következő évben megújulva ismét ruhát öltsenek.

Életünk során folyton búcsúzunk, folyton lezárul, véget ér valami. Minden évben van, amitől szükséges elbúcsúzni, megválni, vagy ami meghal bennünk, leválik rólunk, mint ősszel a fáról a levél. Olykor nehéz továbbengedni, nem ragaszkodni egy-egy szép élményhez, emlékhez, személyhez, életszakaszhoz.

Az élet tulajdonsága, hogy áramlik, folyton alakul és változik. Ha ezt megakadályozzuk, ott valami megakad, feltornyosul bennünk, akadályt szül, hogy az élet tovább folytassa útját bennünk. Szükséges megtanulnunk elengedni, hogy tovább tudjunk fejlődni, lépni.

Ebben az időszakban közel kerülhetnek olyan érzések, gondolatok, melyek megszenvedtetnek minket, melyek fájdalmasak és nehezek, melyeket a hétköznapok aktivitásába szökve igyekszünk pótcselekvésekkel eltüntetni. Ezek az érzések, a nyugtalanság, a szorongás nem azért akarnak meglátogatni bennünket, hogy meggyötörjenek, hanem azért, hogy adjunk teret nekik, megálljunk mellettük, kibírjuk őket, és hogy hagyjuk oldódni, gyógyulni.

Mindannyian veszítettünk már el számunkra fontos dolgot vagy személyt vagy szerelmet… Átéltük már a veszteséggel járó fájdalmat, magányt, szomorúságot. Lehet, hogy most ezek az érzések közel akarnak jönni. Eljön az ideje, hogy mikor engedjük őket, hogy megmutassák magukat. Lehet, hogy most, lehet, hogy nem most... akkor majd máskor jönnek újra, türelmesen, jóakarattal helyet és megbékélést kínálva.

fotó: facebook.com/artedines, instagram.com/artedines