Tanít bennünket a természet. A fák elengedik színes leveleiket, megtudnak válni öltözéküktől, ahhoz, hogy a következő évben megújulva ismét ruhát öltsenek.

Életünk során folyton búcsúzunk, folyton lezárul, véget ér valami. Minden évben van, amitől szükséges elbúcsúzni, megválni, vagy ami meghal bennünk, leválik rólunk, mint ősszel a fáról a levél. Olykor nehéz továbbengedni, nem ragaszkodni egy-egy szép élményhez, emlékhez, személyhez, életszakaszhoz.

Az élet tulajdonsága, hogy áramlik, folyton alakul és változik. Ha ezt megakadályozzuk, ott valami megakad, feltornyosul bennünk, akadályt szül, hogy az élet tovább folytassa útját bennünk. Szükséges megtanulnunk elengedni, hogy tovább tudjunk fejlődni, lépni.

Ebben az időszakban közel kerülhetnek olyan érzések, gondolatok, melyek megszenvedtetnek minket, melyek fájdalmasak és nehezek, melyeket a hétköznapok aktivitásába szökve igyekszünk pótcselekvésekkel eltüntetni. Ezek az érzések, a nyugtalanság, a szorongás nem azért akarnak meglátogatni bennünket, hogy meggyötörjenek, hanem azért, hogy adjunk teret nekik, megálljunk mellettük, kibírjuk őket, és hogy hagyjuk oldódni, gyógyulni.

Mindannyian veszítettünk már el számunkra fontos dolgot vagy személyt vagy szerelmet… Átéltük már a veszteséggel járó fájdalmat, magányt, szomorúságot. Lehet, hogy most ezek az érzések közel akarnak jönni. Eljön az ideje, hogy mikor engedjük őket, hogy megmutassák magukat. Lehet, hogy most, lehet, hogy nem most... akkor majd máskor jönnek újra, türelmesen, jóakarattal helyet és megbékélést kínálva.

fotó: facebook.com/artedines, instagram.com/artedines